Csigák – kagylók – rovarok

Közzétéve: 2014. december 5.

Többnyire éjszaka és nedves időben aktív a nagy meztelencsiga (Limai max­imus). A 15 cm-es hosszúságot is elérheti. Párzáskor a hím és a nőstény egy faágra erősített nyálkaszálon spirálisan összetekeredve fejjel lefelé lóg. Főképp növényevő. Túlszaporodva komoly károkat okozhat.

Számos európai országban szívesen fogyasztják az éti csigát (Helix pomatia). E területeken már csaknem kiirtották, s a milliós nagyságrendű gyűjtés a Kárpát-medencei állomány fennmaradását is erősen veszélyezteti. Ezért ma Magyarországon védett, csak engedéllyel gyűjthető. Szaporodásuk március – július hónapok közé esik. Párzáskor mészből álló “szerelmi nyilaikkal” döfködik egymást, majd 6 – 8 hét elteltével 20 – 60 borsó nagyságú petét raknak egy általuk ásott kis gödröcskébe. Teljes kifejlődésükhöz három év szükséges. Intenzív gyűjtésükkel tehát szaporodási sebességük nem tud lépést tartani. Az éti csiga mintegy előre érzi, milyen lesz a tél. Zordabb időjárásra felkészülve vastagabb mészfedővel zárja le házát, majd több nyálkaréteget épít az utolsó kanyarulatba. Kísérletekkel igazolták, az így “felké­szült” csiga rövid ideig még a 100 fokos hideget is képes átvészelni.

A nagy mocsári csiga (Lymnaea stagnalis) állóvizek, elmocsarasodott területek lakója. Talán a leggyakoribb hazai csiga. Petéit tokba zárja, majd a vízinövényekre ragasztja. Annak ellenére, hogy vízben él, nincs kopoltyúja, tüdővel lélegzik. Leve­gővételre a víz felszínére jön. Algákkal, rothadó növényi maradványokkal táplálkozik. Három évig is élhet.

Egész Európában elterjedt a folyami kagyló (Unio tumidus). Az áradások révén a Tiszát kísérő holtágakba is bekerült. A kifejlett állat évente mintegy 200 000 petét rak, melyek eleinte anyjuk kopoltyúján fejlődnek. A negyedik héten a kikelt lárvák halak kopoltyújára települnek át, s azon élősködnek néhány hétig. Kifejlődése után az iszapban telepszenek meg, ahol élő szervezetekkel, törmelékkel táplálkoznak. A 10 centiméteres nagyságot ritkán érik el. Ennek duplájára is megnőhet a tavi kagyló (Anadonta cygnea). Hímnős állat. Évente 400000 petét is rakhat, melyek télire a kopoltyú melletti költőzacskóban maradnak. Lárvája, az úgynevezett kajmacsos lárva halakon élősködik.

A kőrisbogár (Lytta vesicatoria) jelenlétét már messziről elárulja erőteljes, átható bűze. A kifejlett bogár kőrisfákon, orgonán, fagyalon táplálkozik, s elszaporodva tápnövényének lombját olykor teljesen lerágja. Testét szárítva, majd porrá őrölve hólyaghúzó tapasz készítésére használták.

Még lábon álló beteg, vagy elhalt tölgyfákban fejlődik a nagy hőscincér (Cerambix cerdo). Ujjnyi vastag lárvája keresztül-kasul fúrva a fa törzsét egy méter hosszú járatot is készíthet. A kifejlett bogár napközben ritkán látható, többnyire megbújva üldögél. Meleg nyári alkonyatkor jönnek elő, s keresik fel párjukat.

DarázspókNapközben is gyakran láthatjuk amint ernyős virágzatú növényeken üldögél a díszes darázscincért (Chlorophorus varius). Fekete-sárgán csíkozott testével darázsra hasonlít, mely a rávadászók megtévesztésére szolgál. Lárvái különféle lombos fák törzsében fejlődnek.

Közép-Európa legnagyobb bogara a szarvasbogár (Lucanus cervus). A hímek nőstényekért vívott harca impozáns látvány. Tekintélyes, agancsszerű rágója inkább dísz, mint fegyver. E bogarak a fák sebzései mentén kicsorduló nedveket nyalogatják. Egy ilyen táplálékforrás valósággal vonzza őket, s ezért rajzási idő vége felé az ilyen fák alatt valóságos bogártemető alakulhat ki.

A nőstények tojásaikat a talajba rakják. A kikelő lárvák kezdetben humusszal táplálkoznak, majd korhadó fatörzsekbe rágják be magukat. Teljes fejlődésüket ötödik életévükben érik el. Régi leírásokból tudjuk, hogy a hím “szarvait” beteg gyermekek nyakába akasztották, annak gyógyító erejében bíztak. Ókori íróknál olvashatjuk, hogy lárváikat egyes népek kedvelt csemegeként fogyasztották.

Csillogó, aranyos – fényes-zöld testével egyik legszebb bogarunk a közismert ró­zsabogár (Celtonia auratat). Különösen a rózsaféléket kedveli. A virágtokok lerágásával kisebb károkat is okozhat. Ha süt a nap, gyakran felrepül, s búgva száll tovább, de ha beborul, mozdulatlanul gubbaszt. Mikor csepegni kezd, befúrja magát a virágszirmok közé. Áprilisi párzás után a nőstények a talajba, vagy korhadékba rakják le petéiket. Lárváját hangyabolyban is megtalálták. Két évig fejlődik. A kifejlett bogár elsősorban bodzán és orgonán gyakori.

A vizek, vízpartok közönséges bogara a sárgaszegélyű csíkbogár (Dytiscus marginalis). A hímek szárnyfedői simák, a nőstényeké hosszanti irányban barázdáltak. Mind a bogár, mind lárvája ragadozó, s a vízibogarakon kívül fiatal halivadékokat is megtámad. Halastavakban érzékeny károkat okozhat.

A víz felszínén csoportokban köröz a közönséges keringőbogár (Gypinus subs­triatus). Lábait váltogatva evez tova a vízinövények közt az óriáscsíbor (Hydrous picens). Hasoldala a csápjaival odaterelt levegőréteg miatt ezüstösen csillog. Alkonyatkor hagyja el a vizet, és igen nagy távolságot is megtéve, újabb vadászterületet keres. A kifejlett csibor mindenevő. Lárvája ragadozó, lomha mozgású állatokkal táplálkozik. Olykor megtámadja a beteg, már mozgásképtelen halakat is. Ezt néha az imágó is megteszi, egészséges halakban azonban nem tesz kárt.

A sekély vizű, gyorsan felmelegedő tavacskák a szitakötők életterei is. Az apróbb vízi élőlények méreteihez képest félelmetes fogópórral rendelkező szitakötőlárva a vizek falánk ragadozója. Eleinte egysejtűekkel táplálkoznak, később minden eléjük kerülő víziállatot felfalnak, amit csak le tudnak gyűrni. Így mindenféle rovarlárvát, férget, kis rákokat, csigákat, sőt ebihalakat és kis halakat is. Túlszaporodásukat féken tartja, hogy nekik is számos ellenségük van. Ezért tartaniuk kell a rájuk leselkedő halaktól, vízipoloskáktól, sőt saját nagyobb fajtársaiktól is. A kifejlett példányokra elsősorban madarak vadásznak, sokan pókhálóba ragadnak.

A szép légivadász (Coenagrion puella) májustól szeptemberig repül. Rendkívül ügyes ragadozó, a szúnyogféléket röptében kapja el. Szárnyai átlátszók. A hím torát és potrohát kék, a nőstényét zöld foltok fedik. Fémeskék, ovális szárnyfoltja különbözteti meg tőle a szintén gyakori sávos szitakötőt (Colepterix splendens). E faj májustól augusztusig látható. Az alföldi szitakötő a leggyakoribb fajok közé tartozik. A szárazabb élőhelyeket is elviseli, bár szaporodása szintén vízhez kötött. A hím szép, élénkpiros, míg a nőstény sárga. A nagyobb testű acsák a vízpartoktól távolabb is elmerészkednek. A gyakori acsa (Aeshna affinis) a mérsékelt öv középső és déli területein mindenütt elterjedt.

MedvelepkeA madarak után talán a legszembetűnőbb állatok a lepkék. A közönséges medvelepke (Arctia caia) nevét dúsan szőrözött hernyójáról kapta, amit hosszú, sűrű, barna “bundás” szőrzete miatt a népnyelv papmacskának nevez. Hernyóját főleg szedren és kökényen találhatjuk. Ha a lepkét egy ragadozó elkapja, azt életében csak egyszer teszi, mert rossz ízű testnedve örökre emlékezetessé teszi.

A szulákszender (Agrus convolvuli) egyik legnagyobb hazai szenderünk. Szürke szárnyaival betakart teste jól beolvad természetes környezetébe. Megzavarva elővillantja piros-fekete potrohát. Illatos virágok előtt lebegve hosszú pödörnyelvével nektárt szívogat. Hernyója mezei növényeken, főleg szulákon él. Egyes években gyakori vándorlepke. Sebes röptű, nagy területeket bejár. Mint a szenderek általában, az esti órákban röpül a nyárfaszender (Laothae populi) is. Olajzöld hernyója nyár­ és fűzfákon él. A kifejlett lepkék – a többi szenderhez hasonlóan – éjszakánként több száz kilométert is repülhetnek.

A nagy tűzlepke (Lucaena dispar) színpompás vörös szárnyai már messziről feltűnnek. Lápréteken él, egy nyáron akár két nemzedéke is lehet. A közönséges boglárka (Polyommatus icarus) napsütötte réteken gyakran látható. A hím égszínkék, míg a nőstény – a kék boglárkákhoz hasonlóan – barna. E család tagjai között vannak olyanok, amelyek hernyóját édes mirigyváladéka miatt a hangyák bolyukba cipelik.

Áttelelő lepke lévén már az első meleg februári napon találkozhatunk az élénk­sárga citromlepkével (óonepteryx rhamni). Miután petéit lerakta biztosítva a faj fennmaradását, még a meleg nyár előtt elpusztul. Az új nemzedék néhány hét múlva megjelenik. Átnyaral, majd nyugalmi állapotba merül. Előfordulhat, hogy a tél hidege az ágon éri. Ilyenkor megdermed, s a kemény fagy sem árt neki. Tavasszal ismét életre kel, így a hazai lepkék közül a citromlepke éri el a leghosszabb életkort, 9-10 hónapot.

Lassan, kecsesen libben egyik virágról a másikra a fecskefarkú lepke (Papilio machaonJ. A látszat ellenére kitűnően repül. A trópusi lepkékkel való rokonságra utal a hátsó szárny farokszerű nyúlványa. Zöld, fekete, vörös hernyóján egy kitolható szerv található, mely védekezésül bűzös váladékot termel. Sajnos, életterének beszűkülésével állománya egyre ritkul. A farkasalma lepke (Zerynthia polyxenaJ, régi magyar nevén a csipkésszárnyú böngör, a fecskefarkú lepke közeli rokona. Ez a szép, mediterrán származású pillangó tőlünk északra és nyugatra már nem fordul elő. Évente egy nemzedéke van. A kifejlett példányokkal április – májusban találkozhatunk. Petéit tápnövényére, a farkasalmára rakja. A kikelő tüskés hernyók ezek lombozatával táplálkoznak. Bábjaik telelnek át. Mindkét faj a lepkevadászok kedvelt zsákmánya, feltétlen védelmet érdemelnek.

Egyik legszínpompásabb lepkénk a nappali pávaszem (Inachis io). A szárnyszegélyei mentén elhelyezkedő, rikító szemfoltjai miatt egyetlen más pillangóval sem téveszthető össze. E foltok megvillantásával ellenségeit riasztja el. Fekete hernyói tavasztól őszig fejlődnek. Bábja a tarkalepkék családjára jellemzően fejjel lefelé csüng gazdanövényén. Nyugat-Európától Közép-Ázsiáig egyaránt elterjedt.

A bogáncslepke (Cynthia cardui) a sarkvidékek és Dél-Amerika kivételével minden kontinensről előkerült, ennek ellenére nem alakultak ki földrajzi változatai. Barna hernyója a csalánfélék levelein táplálkozik. Évente több nemzedéke is kifejlődhet. Téglavörös alapon fekete, fehér és barna színezetével valóban egyik leg­szebb hazai lepkénk. Rokonát, az Atlanta lepkét (Vanessa atalanta) cinóbervörös árnyalatainak kanyargó sávjai és feltűnő szárnycsúcsi fehér foltjai alapján ismerhetjük fel. A vándorlepkék közé tartozik. Délről minden évben újabb példányai érkeznek hazánkba. Napos időben a virágokat látogatja, vagy a fák kicsorgó nedvét nyalogatja. Megzavarva hamarosan visszatér a táplálékforráshoz. Eledelét lábaival tapogatja, mivel ízlelőszervei az elülső lábfejében helyezkednek el.

Az erdei szemeslepke (Pararge aege­ria) a közepes méretű pillangók közé tartozik. Sötétbarna szárnyain fehér­magú, fekete szemfoltok találhatók. Szűkebb élőhelyéhez ragaszkodik. Oda ismételten visszatér. Elsősorban a fák kicsurgó nedveit szívogatja. A közönséges gyöngyházlepke (Issoria latona) napos időben, márciustól októberig repül. Áttelelő példányai már kora tavasszal megjelennek. A kis színjátszó lepke (Apatura illa) csaknem az egész országban elterjedt. Ha megfelelő szögben éri a napsugár, szárnya ibolyáskék színűre vált.