Madarak

Közzétéve: 2014. december 5.

Szikra és az Alpári-rét változatos összetételű életterében az elmúlt negyven év alatt közel 250 madárfaj előfordulását figyelték meg a szegedi Tiszakutató Munkacsoport tagjai, a Kiskunsági Nemzeti Park munkatársai és a területen dolgozó orni­tológusok. A vonuló és kóborló fajok mellett igen magas az erdők, rétek és nádas – mocsarak fészkelő fajainak száma is. Természetesen ezek a megfigyelési adatok, az előfordulási és fészkelési gyakoriságot nem tükrözik, hiszen az állandóan vissza ­ visszatérő fajok mellett a rendkívül ritkán, évtizedenként ha egyszer megjelenő, vagy éppen alkalomszerűen fészkelő madarakat is tartalmazzák.

A szikrai Holt-Tisza elmocsarasodó végein növényi törmelékből készített, úszó fészkében költi tojásait a búbos vöcsök (Podiceps cristatus.Fészkét elhagyva, tojásait nedves növényi törmelékkel takarja be. Előfordul, hogy a fiókák szüleiket tutajként használva azok hátán utaznak. Megriasztva víz alá bukva menekül, s akár 50 ­ 100 métert is képes levegővétel nélkül úszni. A vízityúknak (Gallinula chloropus) eza tündérrózsás, nádfoltos, gyékényes rengeteg szintén kedvelt élőhelye. Főleg rovarokkal, csigákkal táplálkozik, de friss növényi hajtásokat is fogyaszt. A párok közösen építik fészkeiket, s egymást váltva költik fiókáikat.

Június – július hónapokban a fattyúszerkő (Chlidonias hybrida) vízre csapó, halászgató példányait is itt találjuk. A part menti füzek korhadó odvaiban készíti el tollpihékkel gazdagon bélelt fészkét a tőkés réce (Aythya nyroca). Be nem fagyott vízfolyások mentén át is telelhet. Ritkán kerül szemünk elé a zsákmánya után eleven szigonyként a vízbe zuhanó jégmadár (Alcedo atthis). A vízpartok meredek partfalába vájt üregekben költ.

KakukkA gyékénnyel, sással szegett morotvák és kisebb tavak nádszegélyében költ a gyakori nádirigó (Acrocephalus arundinaceus). A kakukk (Cuculus canorus) évről évre ugyanazon költőterületre tér vissza. A tojó védi körzetét más nőstényekkel szemben, de egy szaporodási idényben több hímmel is párosodhat. Fészket nem rak, s nevelőszülőnek gyakran választja a nádirigót. Egy fészekbe mindig csak egy tojást tojik, de pár napos időközökben tojásrakásra akár 15 – 20 fészket is használhat. A szaporodási időszak leteltével az öreg madarak megkezdik vándorútjukat, sorsukra hagyják fiókáikat. Ennek ellenére a dajkamadarak által felnevelt fiatal kakukk mégsem nevelőszü­leivel vonul az afrikai telelőhelyre, hanem “igazi” szülei vonulási útvonalát követi.

A Nagy-Sulymos nádas- gyékényes- sásos parti rengetegében költ a guvat(Rallus aquaticus). Fő tápláléka férgek, csigák, és ízeltlábúak közül kerül ki. Előfor­dulhat azonban, hogy testtömegének teljes erejét beleadva nyakcsigolyájánál üti le az elé vetődő békát, egeret.

A szinte járhatatlan ártéri erdők ritka, fészkelő madara a fekete gólya (Ciconia nigra). Őszi vonulásuk megkezdésekor kisebb csapatokban majd minden évben megjelennek a tocsogós réteken, erdőszéli kaszálókon. A telet Közép-Afrikában tölti. Az erdőszéli bozótosok gyakori fészkelője a tövisszúró gébics (Lanius collurio). Rovarokból, kisebb gyíkokból, esetleg madárfiókákból álló zsákmányának egy részét tövisekre, ágvégekre szúrja, így jelöli ki territóriuma határát. A betolakodó faj­társat a hím kíméletlenül elzavarja. Jól alkalmazkodott a vonuló életmódhoz. Dél­Afrika bozótosaiban tölti a telet. Útja során csatlakozik a kisebb madarak vonuló csapataihoz, s időnként elkap belőlük egyet-egyet.

A kormos légykapó (Ficedula hypoleuca) igazi erdőlakó. Rovartáplálékát egy szélső ágról lelibbenve lesből kapja el. Szélesre nyitható csőre tövében, módosult tollakból álló serték találhatók, melyek szinte megnagyobbítják szájnyílását, s ez megkönnyíti a rovarok elfogását. Ez a rendkívül ügyes légivadász időnként a tölgyesek avarszintjén is keresgél. Csak úgy, mint a vörösbegy (Erithacus rubecola), mely a Tőserdő ritka fészkelője, eredendően hegyvidéki faj. Megtelepedése a térség sajátos éghajlati tulajdonságaival magyarázható.

A mérsékelt égövi erdei pintyek (Fringilla coelebs) télire nem költöznek el. Megfigyelték, hogy egyes példányok közel tíz éves élettartamuk alatt, mindössze néhány kilométeres körzetben mozogtak. Az északabbra fészkelők azonban, így a nálunk költő párok is, szükségszerűen délebbre húzódnak. A hímek és nőstények külön csapatokban vonulnak, de a tojók délebbre repülnek. Hosszabb utat tesznek meg, több is pusztul el közülük. Karl Linné “Kettős nevezéktan”-óban ezért adta e fajnak a coelebs tudományos nevet, ami agglegényt jelent.

Az Alpári-rét nagytavi rekettyefüzes nádrengetege a telepesen fészkelő gémek birodalma. A bakcsó (Nycticorax nycticorax), vagy ahogy Baja környékén nevezték kakata, inkább éjjeli madár. Az Alpári-rét egyik leggyakoribb fészkelője. Áprilisban érkezik meg afrikai telelőhelyéről. Hevenyészett fészkébe 3-5 kékeszöld tojást rak. A fiatal madarak fehéren pettyezett, vöröses tollazata jelentősen eltér a szülők szürkés, feketés színezetétől. A bakcsó kolónia meglehetősen zajos életet él. Különösen alkonyattájban hangosak. S a csíkász, pákász időjóslás úgy tartotta: “Ha nagyon ugatnak, eső lesz”.

A nádat letiporva, derékba törve építi meg fészekalapját a nagykócsag (Egretta alba), s rakja rá nádlevelekkel bélelt fészkét. Évente három-négy utódot is felnevel. Télire Afrikába költözik, de enyhébb teleken, jégmentes vizek partján, át is telelhet. A nászruhás hímek dísztollai egykor a nemesi öltözet ékességei voltak. Ezért, eleinte sólymokkal pedzették, majd a lőfegyverek fejlődésével, puskával üldözték. A múlt század elejére hazai állományát kipusztulás fenyegette. A divatőrület megszűnésével, s a természetvédelem megerősödésével ma ismét életerős népessége él a Kárpát-medencében.

SelyemgémA “gémfalutól” kissé távolabb költenek a kanalasgémek (Platalea Ieucorodia). Különleges alakú csőrükkel átszűrik az iszapos vizet, gerinctelenek után kutatnak. Az eredményes táplálékkeresést érzékeny csőrvégüknek köszönhetik, hiszen sok más madárhoz hasonlóan nyelvüket elszarusodott hám fedi. Így az kevésbé mozgékony, s az ízeket is alig érzékeli. A kanalasgém nevével ellentétben rendszertanilag nem a gémfélékhez tartozik, hanem az íbiszekkel rokon.

A gémtelepeket időnként a táplálékkereső vaddisznó (Sus scrofa) is felkeresi, s az alacsonyabban fekvő, elérhető fészkek tojás, vagy fióka állományát alaposan megdézsmálja.

A sekélyvizű, ártéri tavakat övező réteken a parti madarak (Limicola) néhány képviselője is megtelepszik. Közülük leggyakoribb fészkelő a bibit (Vanellus vanel­Ius). A rövidfüvű, nyílt rétek költő madara, így előfordulhat, hogy fészekalja rókák, vagy más ragadozók áldozata lesz. Az elpusztult fészekaljat azonban, néhány hét elteltével pótolni tudja. Nyaranta akár többször is.

Az erdőszéli magas fákra építi fészkét, a Magyarországon általánosan elterjedt egerészölyv(Buteo buteo), amit a tavaszi felújításkor, zöldlombos ágakkal is “díszít”. Tél elejétől laza csapatokban kóborol. Április végén érkezik vissza Afrika déli részéről a kabasólyom (Falco subbuteo). Röptében kapja el az apró madarakat a karvaly (Accipiter nisus). Zsákmányát, más sólyomfélékhez hasonlóan, tollaitól megfosztva, “kopasztva” hordja fiókáinak. Igen gyakran több évig is kitart párja mellett a kuvik (Athene noctua). Állománya erősen veszélyeztetett. Öreg fák korhadt üregeiben költ a macskabagoly (Strix aluco), s többnyire varjak, szarkák gallyfészkeit foglalja el az erdei fülesbagoly (Asio otus).

A hazai madárvilág egyetlen nádasban fészkelő ragadozó madara a barna rétihéja (Circus aeruginosus). Az Alpári-rét náddal, rekettyefűzzel borított nagytavi részének állandó madara. Alacsonyan repül, főleg legyengült madarakat, madárfiókákat zsákmányol. Nyár végén kisebb emlősöket, éhínség idején békákat, sőt halakat is eszik. Nem költ a területen, de nagyritkán megpillanthatjuk a békászó sas (Aquila pomarina) egy-egy vadászó példányát. Két tojást tartalmazó fészekaljából csak az egyik fióka éri el a kirepülést. Az idősebb a néhány nappal fiatalabb fészektársát nem engedi táplálékhoz jutni, állandóan csipdesi, gyötri, s ezért az néhány napos korban elpusztul. Így a túlélő madárnak, az idősebb testvérnek, még éhínség idején is, nagyobb esélye marad a teljes kifejlődésre. Ez a látszólagos kegyetlenség végül is a faj biztonságosabb utódnevelését, a fennmaradást szolgálja.

GólyaA fehér gólya (Ciconia ciconia) már évszázadokkal ezelőtt elfogadta az ember­közeli fészkelőhelyeket. S a gólya gyakori szereplője lett a népi képzeletvilágnak. Mivel a termékenység időszakában, tavasszal minden évben visszatér, innen eredez­tethető gyermekáldáshoz fűződő kapcsolata. S bár “ő hozza a gyereket”, afrikai vándorútja minden állomásán pusztítják. Ha nem a vadászok, akkor a vegyszerek.